© Szabó Zsófia
2017.02.12.
Már kiskoromban
éreztem, hogy más vagyok, mint a többiek. És tudom, sokan érzik így ezen a
világon. De én nem csak éreztem… én Tudtam. Tudtam azt, hogy nem ehhez a
világhoz tartozom.
Álmodni a legjobb
dolog az életemben. Mikor a párnára hajtom a fejem olyan helyeken találom magam
és olyan környezetben, ahova tényleg tartozom. Mint régi emlékek, vagy jelen
kori látogatások.
Aztán kinyitom a
szemem és itt találom magam ebben a valóságban. Még fekszem egy kicsit és
visszaemlékszem az álmomra. Még egy kicsit kapaszkodom abba az érzésbe, ami
hasonlít arra, mikor megtalálod a
tökéletes, legkényelmesebb ruhát a számodra.
Aztán csak tovább
megyek. Elindul a nap, elvégzem a feladataimat, találkozom emberekkel, dolgozom
azért, hogy elérjem a céljaimat ezen a világon, ebben az életben.
De van, hogy felnézek
az alkonyi égboltra, a kigyúló csillagokra. És ahogy leszáll az éj ez a
pillantás elég ahhoz, hogy újra máshol legyek. Megint úgy érzem, hogy nem ezen
a földön járok. Képeket látok, világokat. Talán emlékek, talán rám váró,
felfedezni való csodás helyek, melyek felülmúlják a képzeletet. Színesek,
fényesek, különlegesek.
De elveszem a
tekintetem. Félek, ha túl sokáig nézném, az a világ elragadna erről a valóságról.
Pedig most itt vagyok, még dolgom
van. Még sok emberrel kell találkoznom, még sok mindent kell tanulnom, még
sokat kell tennem ezért a világért.
És ugyanígy
folytatódik minden nap, folytatódik az életem. És olykor megint felkelek,
megint itt vagyok. És még ha a szívemben ott motoszkál az az enyhe keserű
érzés, az a fészkelődő, kicsiny magány, akkor se érzem magam igazán szomorúnak.
Mert tudom, hogy körülvesz valami, vigyáznak rám valakik, és ugyanígy egy
helyen, egyszer majd hosszú idő után, haza is várnak valakik.
