Szövedék

Én látom lelkedet,
De nem látom a jövőmet...
Látom a fájdalmat a másik úton;
Ezen pedig az elvesztett lehetőséget.

Igazságot tenni az élet útvesztőjén:
Nem lehet.
A mérleg serpenyője olykor csak billeg...
Egyik oldal mindig a jelenbe vezet.

De ott a párhuzamos, járatlan út,
Ott az önző lélek végtelen akarása;
Valamerre csak a szív húz;
S én vagyok áldozata eme vívódásnak.

Mint egy játékbabát - rángat
Egy zsinóron, s a szél néha megfúj,
Az eső néha áztat...
Éget az elveszett lehetőség, és a kockázat...

De az élet egy pontján DÖNTENI KELL!
Nagy betűkkel és AKKOR;
Az útnak fogadsz hűséget, S
Lelkeknek! - Ha őket elárulod
Vihar fog tombolni lelkedben:
Árulásod hajadat tépázza meg,
S bőröd, húsod lemarja a kétségbeesés
gyötrelmes átka.

Ez az élet igazságtalan kalickája.

Az áldozatokért

Egy kicsit mindig fájt...
Hogy sohasem kérdeztek,
Hogy megérteni nem akartak,
De el viszont ítéltek.

Egy kicsit mindig fájt...
Hogy azok a szemek várnak,
Hogy hibázzak, hogy csámcsogjanak rajta,
Hogy nevessenek.

Egy kicsit mindig fájt...
Hogy lenéztél, mert nem ismertél,
Hogy elvártál, de nem kértél,
Hogy kétszínű voltál.

Egy kicsit mindig fájt...
Hogy saját korlátaid miatt,
Engem alázol meg, hogy legyűrj,
És ennek létjogosultsága van.

Egy kicsit mindig fájt...
Hogy neked is fáj ott belül
És szeretetre éhes lelked
Kimutatni csak ezt képes.

Egy kicsit mindig fáj...
Nekem is és neked is,
Hogy bántasz, hogy bántottak,
Hogy együtt vagyunk áldozatai
Ennek a világnak.

Egy kicsit remélem...
Hogy se neked se nekem
Fájni nem fog többet,
Hogy meggyógyul ez a világ,
És leomlik ez a kártyavár.

Valaki szeret minket ott legfelül.

Szabó Zsófia © 2018/05/02

Láncok

Érezted már úgy, hogy lenyomnak a láncok súlyai? Hogy megbénulsz, nem tudsz mozdulni és menekülnél ebből a szituációból?

Minden nap, mikor felkelek, a vastag láncok súlyával kelek. Húzom őket magam után a mosdóba, onnan a konyhába. A reggeli íztelen...

Szürke utcák, szürke emberek... Sár és szemét az utcák szélén. Az emberek morognak, feszültek, álmosak, és együtt nyomorgunk a villamoson.

Újra a négy fal, újra az iroda, újra a számok végtelen monotonitása. Újra eltelik az a semmilyen 8 óra. Újra az utca, újra a falak, újra az ágy.

Olyan, mint egy elátkozott ördögi körforgás, amiből nem lehet kijutni.

Felkelek. A láncok súlyosak. Húzom magam után a mosdóba, a konyhába, az utcára, a munkába, a kis kávézóba.

Szürke utcák, szürke házak, szürke emberek.

Hirtelen mintha valami csilingelne. Csilingelés? Honnan? Eddig mindig csak zúgást és sistergést hallottam. A hang irányába nézek, és egy pillanatra elfelejtem a súlyos láncokat.

Színek!

A haja aranyló sárga, a szeme smaragdzöld, az arca halovány rózsaszín, az ajka piros, mint az alma. És nevet! Csilingel! Olyan élettel telien nevet! Valakivel van, akinek mutat valamit izgatottan az ablakon túl. Én is megpillantom és pánikszerűen kirohanok a kávézó ajtaján.
Egy madár! Olyan szépen repül. És fölötte... Az ég! Olyan kék! És nagy!

Eddig is ott volt? Eddig miért nem láttam?
Valaki utánam jön, és vállon ragad. Bocsánatot kérek és visszamegyek. Kifizetem és megiszom a kávém... eddig is ilyen finom volt?

Újra keresem a színes angyalt, de már nincs ott...
Kimegyek a kávézóból. Az ég kék és hatalmas fölöttem. Fehér felhők pamacsolnak rajta. A bokrok mozognak... a verebek benne csiripelnek... az a fa pedig virágzik…
Megállok előtte... Tegnap is itt volt?
Ahogy haza megyek látok galambokat, nevető embereket, muzsikáló utca zenészt, pitypangot az árokban, finom illatok a pékségből...
Hazaérek és megdermedve az ajtónak dőlök... Majd meglepetten veszem észre:
Hova lettek a láncaim?

 

Szabó Zsófia © 2018/01/10

Mindennapi válások

Egy kicsit keserédes, igaz,
Amikor szétválunk,
És csak várunk,
Hogy mikor látjuk egymást
Újra.

Egy kicsit bosszús,
Hogy az egész világ úgy forog,
Hogy csak zajlik folyton,
S nem szökhetek meg veled
A feladataink elől
Egy napra.

Egy kicsit szomorú,
Hogy nem mehetek veled,
Hogy nem foghatom a kezed,
Hogy várnom kell.

Úgy elrabolnálak.
Pár órára a munkából,
Egy napra a szülői háztól,
És elbújnék veled a világ elől,
Hogy senki ne tudja,
Hol vagyunk.

De olyan jó ezért bosszúsnak lenni,
Hogy van ki miatt hiányt érezni,
Hogy várnom kell,
És tudom, hogy mindennél boldogabb leszek
Ha újra kézen foghatlak
És megölelhetlek.

Szabó Zsófia © 2017 tavasza

Választás

Állsz a szakadék mellett.

Előtted fény.

Mögötted sötétség.

Ugranál?

Fekszel a síneken.

Lábad, kezed szabad.

Aludnál,

De most jön a vonat.

Elugranál?

Víz alatt vagy.

Onnan nézed a kék eget.

A madarakat a felhők alatt.

A víz meleg, s vigyáz rád.

Feljönnél levegőért?

A földből jöttél.

Hideg és meleg egyszerre.

Körbevesz, mint az anyaméh.

Belefeküdnél-e?

Zene szól,

Ülsz egy padon,

Előtted mindenki táncol.

Van, aki felkérjen?

És ha nem kér fel,

Táncolsz-e egyedül?

Szabó Zsófia © 2017/11/10

Dalolj, Megmentő!

© Szabó Zsófia
2017.03.24.

Énekelj! Dalolj!
Szívedből szóljon a hang!

Feszüljön a torkod,
Mi kapar;
Add ki magadból,
Mi zavar!

Szeress, és kiáltsd szét a világnak!
Kiálts, hogy te vagy a megmentője
Ennek a világnak!

Énekelj az élőnek és a holtnak!
Énekelj altatót a zavartnak!
Énekelj nyugalmat a kétségbeesettnek!
Énekelj szerelmet a halott szívnek!

És ha egyszer elcsendesülsz,
És megnyugszol,
Hunyd le a szemed,
És hagyd, hogy más daloljon neked.

(Érdemes olvasni a magyar feliratot!)

 

Tavaszköszöntő

Tavasz! Tavasz! Ó nagybetűs tavasz!
Énekel minden madár,
Kinyílik szívemben a virág.

Tavasz! Tavasz! Elolvad a hó,
Elolvad a szánkódomb,
Elolvad a jég a párkányon.

Napfény festi be a földet,
Gólya építi meg a fészket,
Minden ember szerelmessé válik.
Mindenki a párjára vágyik.

Köszöntsük a fényt, s az életet!
Köszöntsük a húsvéti kikeletet!
Ünnepeljük együtt a megújulás évszakát!
Ünnepeljük, hogy az év köre bezár!

Énekeljünk a madarakkal;
Énekeljünk a hangunkkal;
Énekeljünk szerelmesen;
Énekeljünk boldogan, lelkesen!

2017/03/06 © Szabó Zsófia