Láncok

Érezted már úgy, hogy lenyomnak a láncok súlyai? Hogy megbénulsz, nem tudsz mozdulni és menekülnél ebből a szituációból?

Minden nap, mikor felkelek, a vastag láncok súlyával kelek. Húzom őket magam után a mosdóba, onnan a konyhába. A reggeli íztelen...

Szürke utcák, szürke emberek... Sár és szemét az utcák szélén. Az emberek morognak, feszültek, álmosak, és együtt nyomorgunk a villamoson.

Újra a négy fal, újra az iroda, újra a számok végtelen monotonitása. Újra eltelik az a semmilyen 8 óra. Újra az utca, újra a falak, újra az ágy.

Olyan, mint egy elátkozott ördögi körforgás, amiből nem lehet kijutni.

Felkelek. A láncok súlyosak. Húzom magam után a mosdóba, a konyhába, az utcára, a munkába, a kis kávézóba.

Szürke utcák, szürke házak, szürke emberek.

Hirtelen mintha valami csilingelne. Csilingelés? Honnan? Eddig mindig csak zúgást és sistergést hallottam. A hang irányába nézek, és egy pillanatra elfelejtem a súlyos láncokat.

Színek!

A haja aranyló sárga, a szeme smaragdzöld, az arca halovány rózsaszín, az ajka piros, mint az alma. És nevet! Csilingel! Olyan élettel telien nevet! Valakivel van, akinek mutat valamit izgatottan az ablakon túl. Én is megpillantom és pánikszerűen kirohanok a kávézó ajtaján.
Egy madár! Olyan szépen repül. És fölötte... Az ég! Olyan kék! És nagy!

Eddig is ott volt? Eddig miért nem láttam?
Valaki utánam jön, és vállon ragad. Bocsánatot kérek és visszamegyek. Kifizetem és megiszom a kávém... eddig is ilyen finom volt?

Újra keresem a színes angyalt, de már nincs ott...
Kimegyek a kávézóból. Az ég kék és hatalmas fölöttem. Fehér felhők pamacsolnak rajta. A bokrok mozognak... a verebek benne csiripelnek... az a fa pedig virágzik…
Megállok előtte... Tegnap is itt volt?
Ahogy haza megyek látok galambokat, nevető embereket, muzsikáló utca zenészt, pitypangot az árokban, finom illatok a pékségből...
Hazaérek és megdermedve az ajtónak dőlök... Majd meglepetten veszem észre:
Hova lettek a láncaim?

 

Szabó Zsófia © 2018/01/10